Elveszve.

Rossz kedve, mely nem múlik és az értelem benne nincstelen,halott;

mint a tátongó fekete lyuk alvadt kérdőjele,mikor döglött halat fogott.,,

Egyszer.... 

Egyszer eljön  az idő, mikor újra minden megváltozik? Biztosan. Mert mindig, minden folyton csak változik. Mert semmi sem tart örökké és semmi sem marad ugyanolyan. Egyszer eltűnik majd az üresség? Rálelhetünk valóban a boldog életre? Miért kell nyomorúságosnak éreznie magát az embernek ahhoz, hogy leküzdje fájdalmait? Miért csak azt érzi egyfolytában, hogy Szart sem ér? Ő nem fog tudni elfogadni. Megváltoztatni érzéseit melyek egész életében önmagát marcangolják, csak mert nem képes hinni és szeretni. Jól tudja. Egyedül elvész. De nincs senki és semmi aki/ami jönne. Önmagunkat kínozzuk, csak még jobban és az értelem eltompul. Csak a fájdalom marad. Nem tudunk tovább lépni. Soha. És egyedül örökre elveszünk a sötétben.   Érezni a fájdalmat. Addig tűrni, míg már nem fáj. Felemészt, míg már eggyé válsz vele.  És egyszer eljön a megváltó halál. Csak lélegezz! Míg szívdobogásod meg nem akaró szünése el nem hagy és lelked békére lel. Valahol.