Mesém első

A fény soha ki nem alszik.

Hol volt, hol nem volt Olajkék völgyében és annak sötét és hideg Sark erdejének mélyén élt, egy napfényvirág. A világ legsötétebb helyén, ahol obszidián fekete folyók és szénfekete fák között a csönd és mozdulatlanság a lét egyetlen jele. Egy arany színnel világító kicsi meleg fény volt

.-Nem tudom mióta vagyok itt.Olyan nagy a csönd, egy rezzenés sem hallatszik. A csöndnek is van hangja,sikító, apró csengés, süketség. A mozdulatlanság, olyan mély, hogy néha, már én is elfelejtem mibenlétem. Semmi nincs itt és én is semmi vagyok.

 A virág, egy nap, úgy érzi,mintha hallott volna valamit. Egy halk suttogást. Mintha azt sugná:" Nem vagy egyedül" A hangok ritkán jöttek és gyorsan mentek, napfény már azt hiszi, csak a gondolatai szüleménye az egész, aztán egy nap, meglát egy sötét árnyékot.

 -Ki vagy? -hallatszik egy erőtlen,rekedt suttogás.

 -Ki beszél?- kérdeztem ijedt kíváncsisággal. 

-Te nem tartozol ide! Mit keresel itt? 

-Fogalmam sincs, miért vagyok itt! Egyszer, csak, itt voltam. Te talán idetartozol, hogy kérdőre vonsz?- fakadtam ki.

 -Sehová sem tartozom. Itt élek, de te olyan más vagy. Ne illesz ebbe a könyezetbe

.-Te is más vagy, mint ezek a fák.

 -Ezt hogy érted? -értetlenkedett.

 -Te mozogsz, beszélsz és élő vagy! Ezek a fák alszanak. Élettelenek. -magyaráztam.

-Te is élő vagy?- nézett rám bizalmatlanul.

 - Igen.- mondtam határozottan.

 A sötét virág közelebb jött, és könnyes nagy szemekkel azt kérdezte:

- Lennél a barátom?

-Mi az a barát?- kérdeztem kíváncsian. 

-Hát, amikor valaki, már nem egy idegen és együtt vagytok mindenben-magyarázta kicsit bizonytalanul.

 -Ó, értem. Rendben, szívesen leszek a barátod.- néztem rá mosolyogva. -Mi a neved?

-Nekem nincs nevem.-mondta szomorúan. 

Csodálozva meredtem rá..

-Nem baj! Majd én elnevezlek.-határoztam el. Elgondolkozva figyeltem őt egy darabig, aztán elmosolyodtam.-Mától legyen a neved, Éjkék! Tetszik?-néztem rá reménykedve. 

Csak állt és bambán meredt rám, aztán felkiáltott.

-Éjkék!-ízlelgette.-Éjkék! Éjkék! Éjkék!-ismételgette egyre hangosabban és nevetett.Vigyorogva néztem, ahogy körbe táncol engemet.

-Téged hogy hívnak?- kérdezte izgatottan.

 -Napfény!-kiáltottam.

 Hatalmas, vakító, fehér fény támadt. Elnyelte Olajkék völgyet és az egész sötét erdőt, benne a két baráttal. Minden fehérben úszott. Hó és jég lepte az egész tájat. A nap sugarai alatt a hó,úgy csillogott, akár a gyémánt. Madarak kedves éneke töltötte be az erdőt.

Napfény egy havas erdő közepén ébredt. A világ teljesen megváltozott. Nem értette, mi történt. A távolban egy tavat látott. Odasétált. Halacskák úsztak a vízben. Amikor a víztükör fölé hajolva inni akart, egy hosszú hajú lény arcképét látta.

-Én is megváltoztam a világgal együtt. Valami furcsa testben ébredtem. Éjkék. Hol vagy? Ijedten körbe tekintettem,de sehol nem láttam. Csak én vagyok itt és a magány. Rohanni kezdtem. Napokig futottam őt keresve,mert itt kellett lennie valahol. 

Mikor lába sajogva feladta a szolgálatot, térdre rogyott és könnyekben tört ki.                Nem találta meg drága,egyetlen barátját.